Navigáció

matuz-istvanA Békés-tarhosi Zenei Napok keretében június 27-én 19 óra kezdettel Békésen Szentháromság Plébániatemplomban Matuz István Kossuth-díjas fuvolaművész, Kancsár Vera zongoraművész, Fejes Antal gordonkaművész és Fejesné Pálfi Zsuzsa zongoratanár ad koncertet a tavaly tragikus hirtelenséggel elhunyt Gyöngyössy Zoltán fuvolaművész emlékére. Ebből az alkalomból kértünk interjút Matuz Istvántól.

– Mikor és hogyan került kapcsolatba a zenével és hangszerként a fuvolával?

– Nagykőrösön születtem, ahol 1953-ban – mint akkoriban sok más magyar városban – megalapították az állami zeneiskolát. Mivel volt fuvolaoktatás is, így kellett fuvolás növendék. Megkeresték szüleimet, hogy engednének-e, hogy zeneiskolába járjak Szüleim úgy voltak vele: miért ne? Tehát véletlen volt a hangszer kiválasztás, csakhogy közben megszerettem. És ahhoz képest, hogy a focizást sem hanyagoltam el, sokat gyakoroltam. Aztán az igazgató mondta, hogy tovább lehetne lépni, így kerültem 14 éves koromban a szegedi szakközépiskolába. Bár ez zenei gimnázium volt, és végzés után dönthettem volna akár az egyetem mellett is, én a zenei pályát választottam. Felvételiztem a Zeneakadémiára, ahol 1970-ben végeztem, utána ösztöndíjjal Brüsszelbe kerültem.

matuzistvan1 Ön ismert a fuvolajáték technikájának megújításáról, az új hangszínek és akkordok létrehozására alkalmas játékmód (a permutáción alapuló ujjrend) kifejlesztéséről. Megoldotta és bevezette a játék alatti folyamatos levegővétel technikáját. Úgy gondolom, ahhoz, hogy valaki ilyen újításokat dolgozzon ki, nagyon kell szeretnie hangszerét. Hogyan tudná megfogalmazni a hangszeréhez, a fuvolajátékhoz való viszonyát?

– Ezt már magam sem tudom, hiszen csaknem ötven éve annak, hogy szegedi szakiskolás koromban belém költözött valamiféle megszállottság, amit talán – kissé nagy és fellengzős szavakat használva (amit ugyan nem nagyon szeretek, de jobb szavakat hirtelen nem találok) – hivatástudatnak, elhivatottságnak is nevezhetnék, s azóta ebben élek, ez határozza meg a mindennapjaimat, ez a világ legtermészetesebb dolga számomra. Egyébként ezzel nem voltam egyedül, mert olyan zenei közegben éltem Szegeden, a Zeneakadémián, az Új Zenei Stúdióban, külföldön, itthon, Debrecenben, egyszóval szinte egész pályám során, amely ezt az elhivatottság-érzetet sugallta, és a kifejezési vágyat erősítette és erősíti nemcsak bennem, hanem kortársaimban is.

– Másrészt a kortárszene előadójaként ismert, például a YouTube-on is főleg ilyen darabokat hallhatunk Öntől. Több kortárs zeneszerző: Dubrovay László, Eötvös Péter, Kocsár Miklós, Sáry László írt az Ön számára műveket. Miért játszik szívesebben kortárs zeneszerzőktől, mint klasszikusoktól? A klasszikusok között kik a kedvencei?

– Mint minden fuvolás tanuló, én is a Jeney Fuvolaiskolát végeztem, Dávid Gyula, Járdányi, Szervánszky, Székely Endre, Jeney Zoltán kis darabjaival. Aztán következtek ugyanezen szerzők koncertdarabjai, majd Szervánszky és Petrovics Fuvolaversenye. Minden elérhető kottát megvásároltam Szegeden szakiskolás koromban, így magyar és szovjet kiadású akkori modern műveket is. Teljesen mindegy volt számomra, hogy modern vagy klasszikus, a lényeg az volt, hogy fuvolamű legyen, s újabb és újabb fuvoláznivaló. Úgyhogy észre se vettem, hogy én most a kortárs zene felé fordultam volna, hisz a klasszikusokat is játszottam, sőt a Mozartokhoz kadenciákat írtam. Ugyanakkor viszont, kerestem az eredetiséget, a nem megszokottat, az újdonságot, azaz olyan műveket, amelyek talán túlzott kifejezési vágyamnak jobban teret engednek. No persze, ebben a törekvésemben belejátszhatott az a tény is, hogy Szegeden zeneszerzést is tanultam (Bozay Attila majd Vántus István osztályában), ami nagyban növelte érdeklődésemet a frissen írott darabok iránt.

– Hogy kik a kedvenc zeneszerzőim? Erről az jut eszembe, hogy gyerekkoromban Nagykőrösön az ötvenes években elég szűkösen éltünk, húst is nagyon ritkán lehetett kapni, úgyhogy nem nagyon illett, meg nem is lehetett válogatni az étkezést illetően. Aztán Szegeden, a kollégiumban vagy a Zeneakadémia kollégiumának menzáján sem lehettek luxus igényeink. Úgyhogy megszoktam azt, hogy minden kaját elfogadok és szeretek. Valahogy a zenével is így vagyok. Ahogy Kurtág György mondta magáról: „mindenevő”. Szóval, mindenféle zene érdekel, és bármit szívesen meghallgatok, ha másért nem azért, hogy tájékozódjam és bővítsem szerény ismeretemet, avagy csökkentsem tengernyi hiányosságomat.

matuz istvan91– Régóta és rendszeresen részt vesz a Bétazen-en, előadóművészként és a fuvolakurzus oktatójaként is. Mit tapasztalt, hogy időközben mi változott?

– Ha jól emlékszem, 1993 nyarán volt az első fuvolakurzus. Ezt Gulyás György kezdeményezte. Ő kért fel a fuvolakurzus vezetésére, amely akkor még kint a tarhosi pavilonban zajlott. Később Joób Árpád és Benéné Szerető Hajnalka, jelenleg pedig Koszecz Sándor és Bagoly László szervezik a kurzusokat. Az első néhány fuvolatáborban még csak ketten tanítottunk: Kancsár Vera zongoraművész és én. Aztán – mivel egyre több növendék jelentkezett – egyre több tanárra volt szükség. Így meghívtuk Kozma András, Regős Imre és Ittzés Gergely fuvolaművészeket, valamint Király Márta, Mogyorósi Éva, Granik Anna zongoraművészeket. Ami pedig a Bétazen rendezvényeit illeti, az eddigiek ismeretében azt mondhatom, hogy mindig is kiemelkedő színvonalú koncertek, előadások zajlottak, amelyekre Békés városa joggal lehet büszke. Remélhetőleg ez a jövőben is így lesz.

– Ön Artisjus Díjtól (ezt többször is) a Kossuth-díjig szinte valamennyi kitüntetést megkapott. Előadóművészként és tanárként bejárta a világot. Milyen cél vezérli még a munkájában?

– Az angol mondás jut erről eszembe: „Majd átmegyünk a hídon, ha odaértünk” – fejezte be nyilatkozatát Matuz István Békésre rendszeresen visszajáró fuvolaművész.